Reálosoknak: Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

8. tétel

A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, irányzata, az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban együttesen éreztette hatását. Kialakulásának időszaka a 18. század vége, virágkorát a 19. század első felében élte, a század második felében a romantikából kiinduló irányzatok (eklektika, historizmus) és a későromantika voltak jelentősek.

A romantika az irodalomban fejlődött ki, és innen terjedt át más művészeti ágakra (zene, festészet, szobrászat). Sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, jelentése országonként, művészeti áganként és az idő múlásával is változott. A klasszicizmust váltotta fel, de kezdeti szakaszában még együtt volt jelen azzal. Gyökerei a felvilágosodás korába nyúlnak vissza, közvetlen előde a szentimentalizmus és a „Sturm und Drang”. Forrása a társadalomban kibontakozó kiábrándulás és illúzióvesztés volt, amely a francia forradalom után jelentkezett Nyugat-Európában. Az emberek csalódtak a felvilágosodás eszméit megtagadó polgári társadalomban, a világ kiismerhetetlenségével optimizmusukat elvesztették. Egyaránt csalódtak a „józanészben” és a korábban évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlennek vélt vallásos világnézet is megingott.

A romantika kiindulópontja Anglia és a német területek. A merev klasszicista szabályok és az antik minták követése ellen való lázadást hirdette a romantika, az egyéniség kultuszát, a művész teljes szabadságát, amelyet sem szabály sem törvény nem korlátozhat. A korlátlan szabadság értelmében a legfőbb ihletforrás a művész képzelőereje, a szabadjára engedett fantázia. A romantika idején vált először követelménnyé az irodalomban az eredetiség, amely szintén a korábbi minták elvetéséből adódott.

A klasszicizmus pontosan elkülönítette a műnemeket, a műfajokat, a hozzájuk tartozó hangnemmel és versformával együtt, a romantika ezzel szemben a művészetek egységét hirdette meg, elmosta a műnemek és a műfajok határait, keverékműfajokat hozott létre (pl. verses regény, ballada, drámai költemény), a műfajok lírizálására törekedett. Kedveltté váltak az egyedi formájú alkotások, a töredékszerűség, a titokzatosság, és a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű ábrázolása. A drámai és epikus művek cselekményében a különleges élethelyzetek, kalandok, váratlan és meghökkentő fordulatok ábrázolása vált gyakorivá. Gyakori az erőteljes jellemkontrasztok ábrázolása, akár egy adott szereplő jellemén belül megjelenő ellentétes jellemvonások, akár a szereplők jellemei közti különbség kiemelése által, az író a szereplőket jellemük szerint a jó és a rossz irányába túlzóan csoportosítja.

A romantika szabadság utáni vágyából, a különlegesség kedveléséből, és az újszerű, érzelmekkel teli lélekábrázolásból adódóan a romantikus stílus a korábban megszokott kifejezésmódoktól elszakad, általában jellemzi a felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, az erőteljes zeneiség és festőiség.

A romantika korában kialakult világgal szembeni elégedetlenség a jelen valóságától való menekülésben is megnyilvánult, a művészek a jelennel szemben értékesebbnek tartották a régit, a múltat. A klasszicizmus a görög-római antik mitológiát tartotta példának, a romantikusok ezzel szemben felfedezték saját nemzeti múltjukat, előtérbe helyezték a népi kultúrát, művészetet.

A romantika Közép-, és Kelet-Európában sajátos feladatkört teljesít: a nemzeti törekvések kifejezését, a népiesség érvényre juttatását, valamint újszerű én-szemlélet kialakítását. A térségben az egyes népek függetlenségének hiánya, a más, nagyobb nemzetek közé ékelődés, az idegen uralom a nemzettudat eszközévé a közös beszélt nyelvet tette meg. Ezért a nemzeti öntudatra ébredés legelső mozgalmát a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig létező nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése jelentette. A térségben a Nyugat-Európai államokkal szemben a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés, ezért az egyes nemzetek romantikus irodalmát nemzeti eszme hatotta át leginkább. A nemzeti függetlenedésért és a nyelvért vívott küzdelem a romantikus írókra, költőkre magas társadalmi szerepet rótt, megkövetelték tőlük a kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket, a szabadságküzdelmekben a népet irányító apostol szerepét.

Magyarországon a romantika egyes tartalmi jegyei már a XIX. század első éveiben jelentkeztek, de átütő érvényesülése a magyar irodalomban csak 1817 körül következett be. A magyar romantikus irodalom legnagyobb alkotói Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály.

Vörösmarty Mihály (1800—1855) megszülető nemzeti kultúránk első vezéralakja, a magyar romantika legnagyobb költője volt. Iskoláit Székesfehérváron majd pesten végezte, később a Perczel családhoz került nevelőnek. 1822-től Görbőre ment joggyakorlatra, itt ismerkedett meg a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival. Részben ezeknek az élményeknek a hatására írta meg Zalán futása című eposzát, amely nevét ismertté tette, ennek a műnek a sikerétől fogva az irodalomnak szentelte életét. Elismert íróvá vált, irodalmi szerepét politikai színezet is kezdte gazdagította, verseiben reagált a politikai eseményekre. Felkérték a Nemzeti Kör (1846-tól Ellenzéki Kör) első elnökének, az Akadémia rendes tagjává választották, befolyása erősödött. Támogatta a haladás politikáját, a márciusi forradalmat, az 1848-ban megalakuló Batthyány-kormányban képviselői mandátumot is kapott. A világosi katasztrófa testileg-lelkileg összetörte, az ezt követő időszakban csak kevés alkotása született.
A "romantikus triász" tagjai: Vörösmarty, Bajza és Toldy. Ők a Kisfaludy Károly köré szerveződő Aurora-körből emelkedtek ki, és a liberális szellemű Athenaeum körét vezették.

Zalán futása

• epikus igényű mű
• honfoglalási eposznak szánta
• kielégítette a korszak felfokozott várakozását a nemzeti eposz, a nagyszerű dicső múltat bemutató mű után

ha feltámaszthatóak a régi erények, a tiszta erkölcs, akkor visszatérhet a „nemzeti nagylét”

Előszó: A mű összefogó képe az évszakok váltakozásának (sorrend: 1. nyár, 2. ősz, tél, 3. tavasz). Nyár Û tél, kihasználja az évszakok jelképes jelentéseit (nyár - beteltség), nyár jelentése: reformkor, polgárosodás; tél: jelen, a szabadságharc bukása, tavasz: a Föld jövője. A második rész időváltása után nyelvtani majd lélektani váltás következik. Az egyes részek részallegóriák, a mű teljes egésze egy allegória. A harmadik rész egy látomásbetét, a legteljesebb allegória.

TAVASZ: föld virág, falomb öltözet fagy

FODRÁSZ: egy félvilági hölgy vendéghaj bársony üvegszem

A tavasz egy áltavasz, az üvegszem lehet befagyott tó mellett halott is. A mű egy körforgásos történelmi kép, pesszimista végkicsengésű a hamis, halott tavasz miatt. A költő depressziójává válik a nemzethalál képe.

Az évszak-metaforika konvenciójára épül, s az utolsó egység kivételével nem is értelmezi át a hozzájuk kapcsolódó másodlagos jelentést. Mégis felidézi a konkrét történelmi eseményeket, filozofikussá, történetbölcseletivé teszi a verset.

a.) tavasz – múlt₁ – reformkor
A harmónia világa, melyben feloldódnak a romantika nagy ellentétei, az ész és a szív, a kéz és a szellem, és ennek eredményeként a céltudatos emberi munka képesnek tűnik az emberüdv megvalósítására. Ember és világ harmóniáját jelzi a zöld ág, mely egyszerre utal a tavaszra és ember, világ, Isten megbékélésére.

b.) nyár – múlt₂ – a szabadságharc, ill. annak leverése
Képi szinten a nyár nincs jelen, csak a mű belső logikájából következik a beteljesülés, a csúcspont. A beteljesülést illetve az ezt megelőző feszült állapotot hitelesíthetné, igenelhetné a várt szózat, kinyilatkoztatás. Ennek tartalmára csak következtethetünk illetve a vész leírásából értesülhetünk. A szó, az ige nem hitelesítette tehát az emberüdvöt, nem oldotta fel ember és világ, ember és természet ellentétét. Ahogy a remény egyetemes volt – mint jelezte azt a Noé-kép – úgy a pusztulás is egyetemes, oly mérvű, melynek képeit – Lukácsy Sándor szavaival – vizuálisan már nem tudunk követni, hiába allegorikusan megjelenített a vész alakja. Bár az évszak metaforika szervezi a verset, nem csupán a nyár, de az ősz képe is hiányzik. Világképi szinten ez azzal magyarázható, hogy elmaradt az emberi törekvések összegzése, számvetése, eredménye és termése, illetve magát a pusztulást, az elmúlást azonosíthatjuk az ősszel, hiszen az évszak konnotációja ezt az értelmezési lehetőséget is magábafoglalja.

c.) tél – jelen – önkényuralom, megtorlás
A szakaszt szervező komplex képben együtt van jelen a romantikus világkép három legfontosabb összetevője: Isten, természet, ember. A szervezőkép az ‘ősz’, ‘megőszül’ kifejezés, s a fehér színt vonatkoztatja, bontja ki. Ismételten a teremtés pillanatáig vezeti vissza ember és világ tragikumát, magyarázatot adva, de nem fölmentve a jelen történéseit. Vörösmarty antropológiájának legjellemzőbb vonása a Descartes-i dualizmus feloldhatatlan ellentéte.

d.) tavasz – jövő
Természeti szinten a szervezőelv logikájából következően is körforgásról van szó. A megjelenített természet azonban a maga attribútumaival (hermafrodita szajha) a természet tragikus iróniáját jelzi az emberi világ, az emberi törekvésekkel szemben, mely folytathatatlan, lezárt és hiábavaló.

Verselése: A drámaiságnak megfelelően jambikus tizes.

Műfaja: rapszódia.

(A rapszódia az ódai műfajok közé tartozik; sokban rokon a ditirambussal, a himnusszal és a szűkebb értelemben vett ódával. Eredetileg a rapszodosz (görög 'vándorénekes') által a homéroszi eposzokból előadott dal. Műfajfogalommá a 18. században vált a zenei szaknyelv kifejezésének átvételével. Jellemző vonásai: a zaklatottság, az érzelmek és gondolatok szenvedélyes hullámzása; a kötetlen szerkezet (melynek részei elsősorban nem logikailag, hanem a képzelet és az asszociációk síkján kapcsolódnak egymáshoz); a közvetlen és szubjektív kifejezésmód eszközeinek gyakori és változatos felhasználása; a külső forma és a ritmus kötetlensége; a hangnem emelkedett, gyakran eksztatikus jellege. A költői kifejezés szabadságát hirdető romantika jellemző műfaja (Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, 1844; A vén cigány, 1854; Petőfi Az őrült, 1846; Egy gondolat bánt engemet..., 1846). A 20. századi költészetben Illyés Gyula Bartókja, 1955 a magyar művész jelképe. Vas István költeménye (Rapszódia egy őszi kertben, 1957-59) a műfaj visszafogottabb, elégikusabb változata.)