3. A beszélgetés mint közvetlen személyközi kommunikáció

Az élet fontos részét képezik a mindennapi – sokszor esetleg kevés tartalmat hordozó – társalgások, beszélgetések, csevegések. Mégis, ha elmulasztanánk őket, sivárabbá válna életünk.

Fő funkciójuk a kapcsolattartás (fatikus funkció); az érzelemkifejezés vagy a felhívó jelleg.

Rendszerint egyenrangú helyzetben lévő felek: családtagok, barátok, ismerősök használják.

Színtere: a magánélet.

Fontos jellemzője, hogy a hallgató ismert és jelen levő személy, ezért is van a beszélő és a hallgató közötti viszonynak nagy szerepe.

Jellemző műfajai: pl. párbeszéd, történetmondás, pletyka, viccmesélés.

A beszélgetés modern formája a chat.

Sajátosságai:

viszonylag nagyobb a nyelvi kötetlensége,

nagy teret enged a személyiség kifejezésének,

ugyanakkor sokféle kötöttségnek is alá van vetve: hagyománynak, illemnek, különféle társadalmi függőségeknek, kötelező udvariassági formáknak:

(köszönés, megszólítási formák; szó átvétele – átadása, hozzászólás, kommunikáció befejezése, trágárság kerülése, tabutémák kerülése, közhelyek kerülése stb.)

A társalgáskutatók az alábbi megfigyeléseket tették napjaink beszélgetéseiről:

• nem mindig azt mondjuk, amit gondolunk, mert nem tudjuk, vagy nem akarjuk elmondani gondolatainkat
• az ún. keretezés segítségével mindvégig jelezzük, hogyan értjük azt, amit mondunk vagy teszünk, és ugyanennek a segítségével fejtjük meg, amit mások mondanak
• minél régebbi egy kapcsolat, a beszélgető felek annál kevésbé értik félre egymást
• egy kapcsolat minőségét leginkább az mutatja, hogy mit és hogyan mondanak egymásnak a felek.

Társalgási stílus: kötetlenebb, a társas érintkezés nyelve. A társalgás szerepéből következik, h kapcs-ban áll minden stílusréteggel: vesz fel belőlük, hat is rájuk. Itt van a legnagyobb lehetősége a személyiség, érzelmek kifejezésére. Kötöttségei: megfelelés a hagyományoknak, illemnek, társ-i kötöttségeknek (pl köszönési formák, megszólítások), udvariassági formulák, szó átvétele, átadása, egyszerre beszélés elkerülése. A szabályok meg nem tartása, önkényes módosítása jelentést hordoz. A stílusszintek közt nagy az eltérés: szellemes, művelt beszélgetés, jellegtelen, semmitmondó párbeszéd, durva szóváltás.

Műfajai: élőszóbeli: párbeszéd, egy történet elbeszélése vagy írásos: magánlevél, napló. (A levél: ismerősök közötti üzenetváltás, téma az élet egésze, célja a tájékoztatáson kívül az önkifejezés, követelménye a mondanivalónk megszerkesztése következtében se veszítse el az egyéniségét.)

Szóhasználata: gazdag, árnyalt, egyéni, a legjobban ez közvetíti a beszélő érzelmeit, de gyakran szegényes szókincsből válogat (divatszók, töltelékszavak), regionális köznyelv vagy tájnyelv szavait is felhasználja. Gyakoriak az indulatszók, kötőszók, módosítószók.

Mondatszerkesztése: változatos, megfér benne a hiányos, tagolatlan, többszörösen összetett mondat is, nagy szerepe van a különböző mondatfajtáknak. Lazább a mondatkapcsolódásuk, kevésbé következtes a fölépítésük. Gyakori a témaváltás, elkalandozás. Keverednek a szövegszerk-stílusok: pl.: időrendre, térbeliségre és logikai rendre egyszerre épülő szerkmód. Kifejtetlenség jellemző rá. Külső tényezők miatt gyakran van szükség ismétlésre, redundanciára (terjengősségre).

Eszközei: a zeneiség és a nem nyelvi jelek, a gesztusok.

Hibái: a beszéd állandósult elemei

• nyelvi klisék: egyénileg használ, sűrűn ismétlődő beszédelemek – szövegpótló szerep, koncentrációt segíti, de monotonná teszi a stílust. Pl: úgy értem…
• töltelékszavak: izé, őőő…
• divatszavak: király, zsír, atom… Sokszor trágár.
• közhelyek: elkoptatott, gondolkodást visszafogó kif-ek, modorossággal összefüggő klisék. Pl.: ez az élet, ezek a fiatalok…
• szójátékok: szólások kiforgatása.